Titán ékszerek

A magyar titán

Mi is a titán?

A titán a 9. leggyakoribb elem a földkéregben (0, 63%), megtalálható a legtöbb magmás, valamint üledékes kőzetben. Főbb ásványai: rutil, brookit, anatász, ilmenit, valamint a titanit. A leginkább bányászott vasérce az ilmenit (FeTiO3) Nyugat-Ausztráliában, Norvégiában, Kanadában és Ukrajnában.
A világpiaci kínálathoz a rutil (TiO2) bányászat is nagymértékben hozzájárul Észak-Amerikában, valamint Dél-Afrikában. A világ titán termelése körülbelül 90000 tonna évente, a titán-dioxid pedig 4, 3 millió tonna évente.

Élettani hatásai

A titánnak semmilyen biológiai szerepe nincs, ezzel szemben megtalálható az emberi szervezetben. Csak kis mennyiségben mutatható ki, feltehetően 0,8 mg/napi mennyiségben kerül be, viszont kiürül a szervezetből, anélkül hogy adszorbeálódna. Ez nem mérgező fém, tehát az emberi szervezet képes elviselni nagy dózisban is. A titán-dioxid szintén alacsony toxicitású, patkányoknál vizsgálták, hogy nagy mennyiségben belélegezve, a tüdőben sötét színű por lerakódás tapasztalható.
Hatásai túlzott expozíció esetén: mellkasi fájdalmat, köhögést, légzési nehézséget okozhat a por belélegzése. Bőrrel érintkezve vagy szembe kerülve irritációt okozhat. Karcinogenitás: Nem minősítette rákkeltőnek, a Nemzetközi Rákkutató Ügynökség (IARC) a titán-dioxidot.

Hatása a környezetben

A növényekben található titán mennyisége átlagosan 1 ppm. A talajba nagyon gyorsan oldódhat, ennek következtében akár 5000 ppm is előfordulhat.

Hová tűnt a magyar titán?

Az 1962-es magyar-szovjet alumínium egyezménynek, amit Apró Antal kötött meg, igazi tétje a hazai bauxitban rejlő értékes titán volt, melynek esztelen bányászata a Hévízi-tó, valamint a budai gyógyforrások létét veszélyeztette, Balogh Zoltán, a Hévízi Kórház egykori vezetőjének állítása szerint. Szintén az ő véleménye szerint az 1962-es egyezmény igazi célja a több tízmilliárd dollár értékűre becsült magyar titánvagyon Szovjetunióba szállítása volt, amelyet katonai célokra használhattak fel. A bauxitot a Kapolyi László által szabadalmaztatott módszerrel leginkább a karsztvíz alól bányászták, ami veszélyt jelentett a hazai tavak, számára köztük a Hévizi tóra is. Pedig lett volna más módszer is.
A karsztvíz alatt lévő bauxit kitermelése érdekében a 80-as évek végéig összesen három Balatonnyi ivóvizet szivattyúztak ki a térségben. Ezáltal nem csupán a Hévízi-tó sodródott végveszélybe, hanem a budai gyógyforrások, valamint a Közép-Dunántúl ivóvízbázisának nagy része is. A Hévíztől nem messze található nyírádi bányákban, a kezdeti 176-ról 60 méterre vitték le a karsztvíz szintet, így a Hévízi- tó forráshozama is meredeken zuhanni kezdett. 1983-ban az eredeti száztíz helyett, már csak egy négy méteres karsztvízoszlop nyomása tartotta életben a tavat. Ennek híján a karsztvíz szint a forrás beömlési szintje alá esett, és az ezáltal keletkező szívóhatás, egyszerűen kiszippantja a tó vizét. Azelőtt hasonló okból apadtak el az esztergomi, a tatai, valamint a tapolcai gyógyforrások, de ugyanez a veszély fenyegette a budai termálrendszert is, amelyet a nyolcvanas évek végén már csak egy kétméteres vízoszlop nyomása működtetett.
Abban az esetbe ha ez megszűnik, Budapest nem fürdőváros többé.
Hévíz-Nyírád háborúként emlegeti a korabeli sajtó a tó megmentéséért folytatott küzdelmet.

Mi robbantotta ki ezt a háborút?

Az események láncolatát az ország legnagyobb gazdaságpolitikai döntéshozó szervének, a Terv Gazdasági Bizottságnak 1987 júniusában hozott határozata robbantotta ki. Ez a határozat többek között arról rendelkezett, hogy a mélyebben fekvő készletek kitermelése érdekében Nyírád térségében további tíz méterrel kell csökkenteni a hatvan méteres karsztvíz szintet, pedig az eddig vázolt környezeti katasztrófa már így is bármelyik pillanatban bekövetkezhetett volna.

Mit lehetett tenni ebben a helyzetben?

A határozat végrehajtásához kellő megállapodást, a tulajdonosi jogokat gyakorlók, valamint az Országos Vízügyi Hivatal elnöke is aláírták, viszont a törvény szerint a Hévízi Kórház vezetőjeként is kellett a beleegyezése. Ő ezt megtagadta. A Bányavíz Szakbizottság 1987 decemberében tartott ülésén be is jelentette tiltakozását, ennek következtében parázs vita alakult ki közte és a Magyar Alumíniumipari Tröszt vezérigazgatója között, aki azt állította, hogy mindent megtesznek a tó megmentéséért, és a nyírádi bauxittermelés még öt évig képes 30-40 millió dollárt termelni. A kórház vezetője azt válaszolta, hogy a Hévízi-tó száz év múlva is képes megtermelni ezt az összeget, ha nem pusztul el. Nagy szerencse volt, hogy a vízügyi hatóságok képviselői a kórház vezetője mellé álltak a vitában, ezért a kérdést levették a napirendről.

Ezzel véget is ért a küzdelem?

Még nem. A küzdelmek egészen 1989 áprilisáig folytatódtak, amikor Németh Miklós kormánya elfogadva a Közép-Dunántúl természeti kincseinek védelmében megnevezett érveket a nyírádi bányák bezárása mellett döntött. Ennek eredményeként a tó forráshozama a 90-es évek közepére 50 százalékkal emelkedett, de azóta sajnos újra csökken. A háborút tehát megnyerték, azonban sok kérdésre nem kaptak választ Például, arra hogy miért akartak mindenáron karsztvíz alól bauxitot bányászni, miközben 5 másik helyszínen is például Csabpusztán jelentős, felszín közeli készletek vártak kitermelésre. Meg kell említeni, hogy egy köbméter bauxit kitermeléséhez körülbelül kétszáz köbméter ivóvíz minőségű karsztvizet kellett kiemelni a vízveszélyes bányáknál.

Vajon milyen érdekek vannak az események hátterében?

A kórház azelőtti vezetői azt mondták hogy, megpróbáltak tiltakozni a bányászat ellen, de mindig nekik szegezték a kérdést: „Te ellensége vagy a Varsói Szerződésnek és a szovjet hadiiparnak?” Érdemes tudni, hogy a bauxitból előállított alumínium a hadászat szempontjából óriási jelentőséggel bír. A Szovjetunió pedig nem rendelkezett elegendő nyersanyaggal, így a baráti országokból próbálta beszerezni a szükséges készleteket. Az 1962-ben Apró Antal által megkötött, valamint 1983-ban meghosszabbított magyar-szovjet timföld-alumínium egyezmény értelmében hazánk, a Szovjetunióba évente több millió tonna timföldet és bauxitot szállított feldolgozásra. De mivel a magyar bauxitvagyon nagy része a karsztvíz alatt helyezkedett el, csak ennek kitermelésével volt lehetséges teljesíteni vállalt kötelezettségeket. Itt mellesleg Kapolyi László ipari miniszter, akadémikus és az EOCÉN program irányítója esetében a személyes haszonszerzés gyanúja is felmerül. Ugyanis munkatársaival együtt ő volt, aki szabadalmaztatta a vízkiemeléses bányászati módszert, amelynek alkalmazásáért több milliárd forint szabadalmi díj járt.
Azonban ezek a tények csak részben magyarázzák a történteket. Később Mihala Ferenc egyetemi docens azt állította, hogy lényeges információkkal bír az ügyről. Elmondása szerint az egyik tanára az a Gillemot László professzor volt, akit 1957-ben Kossuth-díjjal tűntettek ki a bauxitból történő titángyártás módszerének kidolgozásáért. Gillemot László professzor kutatásainak középpontjában a szerencsés összetételű nyírádi bauxit állt, amely alumíniumoxid mellett nagy mennyiségű titánt is tartalmazott. Gillemot professzornak az ötvenes évek elején, a világon az elsők között sikerült a bauxit timfölddé alakítása során fémtitánt is előállítania, amelynek teljes magyarországi készletét körülbelül négy millió tonnára becsülték. Ennek világpiaci értéke a hetvenes, nyolcvanas években több tízmilliárd dollár volt.

Ha ez így volt, akkor vajon miért nem lettünk titán nagyhatalom?

1952-ben a professzor beszámolt eredményeiről a Magyar Tudományos Akadémiának, egyúttal tudatta, valamint ismertette a titánban rejlő hatalmas lehetőségeket. Ugyanis ezt a fémet fajsúlya és kitűnő szilárdsági mutatói rendkívül értékessé teszik a vegyipar, a gépészet, valamint a hadiipar számára. Ezután az első magyarországi titán előállító üzem építése is megindult, a munkálatokat azonban 1954 nyarán leállították. A hazai kutatásokat titkosították, majd később1958-ban, miután a professzor vezette kutatóintézet dokumentumait és műszereit szovjet fegyveres kíséret mellett ismeretlen helyre szállították, végleg befejezték, sőt, betiltottak minden ezzel kapcsolatos tudományos tevékenységet. Mindezek alapján lehetséges, hogy Gillemot László módszerét felhasználva a Szovjetunióba szállított magyar bauxitból jelentős mennyiségű titánt állítottak elő.

Mivel lehet alátámasztani ezt az állítást?

A munkatársak, valamint a hozzátartozók beszámolóin kívül az Országos Levéltár, az MTA levéltárának és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dokumentumaival. Jelentős részüket csak nemrégiben oldották fel a titkosítás alól, viszont számos olyan okirathoz még mindig nem lehetséges hozzáférni, amely segíthetné a tisztánlátást. Például a magyar-szovjet timföld- alumínium egyezmény szigorúan titkos volt, azonban nincs kizárva, hogy egyes záradékai még mindig azok, ugyanis a szerződés nem tartalmazza, ki viselte a szállítás költségeit. Évente több millió tonna nyersanyagot, vasúton 2500, vízi úton 3500 kilométer távolságra kellett kiszállítani a Volgán található vízierőművekhez, később a feldolgozás után az alumínium hazánkra eső ötven százalékát vissza is kellett hozni. Ez rendkívül nagy költséggel járhatott, amely eleve megkérdőjelezi az együttműködés gazdasági racionalitását. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy Magyarország nem rendelkezett elegendő villamos energiával a bauxit feldolgozásához, hiszen azt importból is beszerezhette volna, mert a szükséges infrastruktúra lényegében már a hatvanas évek elején rendelkezésre állt. Egy lehetséges magyarázat az is, hogy a Szovjetuniót nem csupán az alumínium érdekelte, hanem az annál sokkal értékesebb titán is.
Vajon csak a nyírádi bauxit tartalmazott titánt, vagy ez az ország többi lelőhelyéről is elmondható?
Gillemot professzor kutatásainak középpontjában a nyírádi lelőhelyek álltak, viszont a titánkészlet becsült nagyságát a teljes magyar bauxitvagyon alapján határozták meg. Persze a kibányászható nyersanyag minősége, valamint összetétele telepenként eltérő volt. Egy1964-es kormányülés jegyzőkönyve ennek kapcsán érdekes közjátékot rögzít.
Miszerint Fock Jenő, a kormány elnökhelyettese keményen elmarasztalta Lévárdi Ferenc nehézipari minisztert, mert a Szovjetunió bauxit többletigényét nem hazai termelésből, hanem eseti importból elégítettük ki. A következő történt, miután az különben igen jó minőségű, Új-Guineából származó bauxit megérkezett Volgográdba, a szovjet fél jelezte, hogy valami nincs rendben a szállítmánnyal. Valószínűleg a titánt hiányolták belőle.
A 62-es szerződést tehát 83-ban meghosszabbították, ezután minden ment tovább ugyanúgy?
Mivel nagy készletek vártak még kitermelésre, és a szocialista tábor széthullására sem utalt semmi, kézenfekvő volt, hogy a szerződést meghosszabbítsák.
A hidegháború még javában zajlott, és a Szovjetuniónak változatlanul óriási szüksége volt a hadászatilag rendkívül fontos fémekre. A meghosszabbított szerződés végrehajtásnál óriási szerep hárult Kapolyi Lászlóra, aki 1982-ben államtitkárként, majd később 83-tól ipari miniszterként volt részese a történéseknek. Tehát valószínűleg, az Ipari Minisztérium, valamint az alutröszt vezérkara tudatában volt annak, hogy milyen veszély fenyegeti a vízkiemeléses bányászat miatt a Hévízi-tavat és a Közép- Dunántúl természeti kincseit. Meglepő, hogy amikor az Országos Tervhivatal 1985-ben Hévíz-Nyírád ügyben az MTA véleményét is kikérte, az jónak látta a vízemelések folytatását. Az a tény viszont akkoriban senkit nem zavart, hogy a karsztvíz alóli bányászatot szabadalmaztató akadémikus, vagyis Kapolyi, valamint a szovjet hadiipar érdekeit szem előtt tartó ipari miniszter ugyanaz a személy volt.

Mekkora készletek maradtak a föld alatt Nyírád térségében?

Magyarország kitermelhető bauxitvagyona 2007-ben 82 millió tonna volt. A kitermelhető azonban nem azt jelenti, hogy meg is éri kitermelni, hiszen ezt rengeteg tényező befolyásolja, ráadásul a bauxit jelentős része karsztvíz alatt van. Azonban létezik egy módszer, amelynek segítségével ezeket a készleteket vízemelés nélkül is ki lehet bányászni. Ezt az eljárást, amely a fúrólyukas-hidraulikus bányászati technológia nevet viseli Patvaros József, a Miskolci Egyetem Bányaművelési Tanszékének professzora dolgozta ki, a nyolcvanas évek végén, majd később1991-ben maximális pontszámmal védte meg a témában írt akadémiai doktori disszertációját. Faller Gusztávtó, a Bányászati Kutatóintézet akkori igazgatója szerint ez a módszer valóban alkalmas.